EMLÉKHELYEK

A KISVÁRDAI ZSINAGÓGA

 

1947-ben egy zsidó élt a Kisvárdán, az Esterházyak engedélyével telepedtek le, 1785-ben 118 főből állt a közösség, 1851-ben az összlakosság 22,5 %-a, 1910-ben 30,2%-a zsidó, érthető a zsinagóga mérete, 1901-ben vagy 1902-ben adták át, Grósz Ferenc műépítész tervezte.

BEJEGYZÉSEK EGY FOTÓALBUMBA

     

     

 

A Rérköti Múzeum okkersárga téglás épületének,  kék-sárga rozettákkal, háromszögekkel, Dávid–csillagokkal díszített, hibátlan ólomüveg berakásos ablakai arra utalnak, hogy frissen felújított a valamikori zsinagóga,  templomtornyokhoz szokott szememnek különös a gömbölyű hátú, kéklő, ívelttető. A középső ajtó nyitva, az apró előcsarnokból, tágas térbe érek, elsőként a gyönyörű barna és a  kék árnyalatait variáló mandalás-rozettás mennyezetdíszítés, tökéletes rendet sugárzó geometrikus vonalainak harmóniája tűnik fel, középen, hosszú asztaloknál a gyerekek rózsaablakokat festenek üveglapokra. A háromoldalú, öntöttvas oszlopos karzat faberakásai nefelejcskékek, az őstörténeti kiállítás előtt a vitrinben néhány zsidó ruhadarab látható, utána a helyi általános iskolások kiállítása a holokauszt 70 évfordulójára, gyerekírások, gyermekrajzok, ismert zsidó személyiségek visszaemlékezései: Popper Péter, Örkény István, Márkus László. Korabeli bútorkiállítás is van, szegényebb, gazdagabb polgári szobabelsők, fehér porcelán maci olvas a komódon, ovális,fakeretes tükörben  meglátom önmagam a negyvenes évek elején, egy ismeretlen kisvárdai polgárcsalád nappalijában, fejem fölött sárga csíkot húz az ólomüvegen beszökő nyár végi napfény. A lenti részben megnézem parasztszobák berendezési tárgyait, a pingált falu pitvart, a környékbeli népviseleteket babákon mutatják be, zsidó ruházatot nem találok, de talán az nem is népviselet, bizonyára azért.

Körbe sétálok az épületen, megint megcsodálom a szimetriáját, a homlokzaton a kördíszek 6, 13, 6, ismétlődését, középen van a 13. kör.  A kertíés alatt a fűben elszóródott szürkés madártollalakat látok, ösztönösen felszedem a nagyobbakat, a múltkor tollal akartunk a gyerekekkel írni, de nem lett belőle semmi, nem tudtam lúdtollat szerezni, lehet, hogy jó a madár is. Mi lett a madárral, túl sok itt a toll. A zsinagóga előtt a padon leülök pihenni,  a Sorstalanság a végénél tartok, mindjárt befejezem, felhólyagosodott a talpam a mászkálástól, nem néztem meg az előcsarnokban a holokauszt áldozatok emléktábláját., csak utólag olvastam, hogy fel vannak sorolva az áldozatok. Dél van, csöndes kisváros,  a lovasszekér harmadjára fordul a látogatókkal, búcsúzóul megnyitom a kerti kaput, zárva van, a csatorna alatt fémkerék, mi lehet ez, álló időkerék, itt lehet az imaház és a tóraszekrény, a kert végéből szembe néz velem a  fal előtti  se férfi, se nő szoborfej, a talpazatán a zsidó feliartot nem tudom elolvasni, csak négy betű, megnézem zsinagóga ajtóit, az oldalsók zárva vannak, a jobboldali felett a sarokban, két üres fecskefészek, nem rég mehettek el, nem nyitják ki az ajtókat, ha ilyen épségben megvannak a fészkek, majd visszajönnek, idevalók.