VERSEK


RADNÓTI MIKLÓS: ÖTÖDIK ECLOGA
Bálint György emlékére

Töredék
Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
S ez az ősz se hozott hírt rólad.
Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
Mégsem tudok írni ma rólad!

HELTAI JENŐ: SZABADSÁG
.........

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


SZÉP ERNŐ: NE HIDD!

Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.

Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.

Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.

Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.

Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.

1942

BORBÉLY SZILÁRD: A Megváltás szekvenciája
Mikor megölték Jézusunk,
rugdalták őt nevetve,
szívébe kést vágtak, húsát
kidobták a szemétre.

A drága arcot összetörték,
mindkét szemét kiszúrták,
száját bezúzták, ó jaj, Mária!
és a beleit mind kihúzták.

Nem könnyezel már nézve őt,
amint heréit tépik,
bőrét lenyúzzák, megsütik,
szemed, mint mély seb, vérzik.

Mikor rátörtek éjszaka,
s ütésüket rá mérték,
szegény zsidó szívét neki
keresztények kitépték.

VAS ISTVÁN: Levél a túlvilágra

Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagy versekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.

Titok

Mi annyian vagyunk csak összesen,
amennyi ember Londonban lakik.
Miért hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.

PILINSZKY János: Harbach 1944

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

ORBÁN OTTÓ: A RÉGI HÁZ
A soha-többé délkörön
angyal jár át a függönyön,
s a könyvelők közt példakép,
apám leoldja bőrövét,
de csak a padlót püföli:
szívességből bőgök neki.
Csodás, csodás gyerekkor.

Anyám igazi úrinő,
lábán fémcsatos lakkcipő,
vállán valódi róka-kepp
és a kosztümje műremek,
ciklámenszín és encián,
s így szól: „Pá, édes Mancikám”.
Csodás, csodás gyerekkor.

Föld alól feljön Nagymama,
hagymaszagú a sóhaja,
és szivárvány gázláng fölött
a krumplis gánca gőzölög;
nincs a világon szebb mese,
mint az ő almás rétese.
Csodás, csodás gyerekkor.

Zsidózik és légót tanul,
sírjából ordít Bartal úr,
és Puderné, kit szán a ház,
gyászfátylával repeszt vadász,
s a fürdőkádban bomba ül,
elszállunk egy percen belül.

Csodás, csodás gyerekkor.
Kilakoltatott szellemek,
poruk a semmiben lebeg,
s míg az apáca-fityulás
halál csontjukon pikuláz
s hörög az űri térzene,
lesik a holdból: vérzem-e?
Csodás, csodás, csodás gyerekkor.

RADNÓTI MIKLÓS: PAPÍRSZELETEK
ENGEDJ
Engedj meghalnom, Édes!
És gyujts majd nagy tüzet, éhes
lángokkal égess meg! égess!
Engedj meghalnom, Édes!

1941. április 20.

KIS NYELVTAN
Én én vagyok magamnak
s néked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

1943. március 12.

TÉL
Hóbafagyott levelet
kaparász dideregve a szellő.
Duzzadt, mint tele zsák:
hóval telik újra a felhő.
Nincsen csillag, a fák
feketéllő törzse hatalmas.
Megfagy az őz nyoma is.
Készül le a völgybe a farkas

1944. február 4.

HASONLAT
Fázol? Olyan vagy, mint
hóval teli bokron az árva madárfütty.

MESE
Csöndesen alszik a hegy
kicsi barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat elébe.

ÉJTSZAKA
Fekszik a test, de a sok
lebegő árny áll a falaknál.
Jár a zsebóra, mereng
a pohár víz, hallgat a naptár.

1944. március

ERDŐ
A lomb között arany kard,
napfény zuhant át,
megsebzett egy fatörzset
s az halkan sírni kezdett
aranylófényű gyantát.

1944.

PILINSZKY JÁNOS: HARMADNAPON

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

A VERSOLVASÓ BEHEGYZÉSEI

Derecske? Derecske itt van a szomszédba.Megnézem a költő életrajzát, szűkszavú, de annyi kiderült, hogy zsidó családban született, édesapja Auschwitzban halt meg.Megtaláltam a pár nappal ezelőtt indított facebook oldalát, most rakták fel, valaki fontosnak érezte, öt éve halt meg. Nem is tudom hogy akadtam rá Székely Magda verseire egyszer csak elém kerültek, Jelenits tanár úr szépeket mondott róla. A nyilasok elhurcolták a szüleit, a kislány az apácáknál maradt.Székely Magda és Mezei András rövid ideig házasok voltak. Székely Magda és Mezei András verseket olvasok.

      MEZEI ANDRÁS: Nusi levele - 1944. június 6. Derecske

"Most már egészen biztosan, most már csak
néhány óra múlva, megyünk, fogalmam sincs
hova. Kolozsvár? Várad? Újfalu? Onnan a vagonírozás?
Onnan hova? - De ti csak ne aggódjatok, kint a csomagok sorban állnak,
két hátizsák, az ágyneműs zsák, a kanna méz, a kosár élelem.
Áll a szekér a ház előtt, ami a nagymamát viszi,
most már egészen biztosan, mindjárt, - az anyu írt lapot apunak is,
hanem a fontos, rendben vannak a téli dolgok édes Sanyikám,
elbúcsúzom. Írd apunak, hogy gondolok rá. A mi utunk
akárhová visz, gondja lesz ránk a Teremtőnek."

BORBÉLY SZILÁRD: A matyóhímzés

A matyóhímzéses terítõ közepére tett tálcán volt
a fecskendõ. És hallgatás körötte. Az én apukám
édesanyámra tekintett, õ pedig rá vissza. Lassan,
vontatottan beszélni kezdte. Szokatlan remegés
fogott el erre. A végzet szót, emlékszem, emlegette,
meg hogy ha injekció beadásához hozzájárulok,
akkor mindannyian elalszunk. Együtt maradunk,
mindörökre. És nem vár ránk a bizonytalan a meg-
alázó reménytelenségbe. Bennem azonban tizenöt
évem élni akarása azt kiáltotta “nem!” Erre
apám megállapította: “Ha te élni akarsz, akkor
nekünk is élni kell tovább, mert nem hagyhatunk
magadra.” Apám a falu körorvosa. Testvér
nélkül nõttem. A szomszédban lakott édesanyám
nõvére meg a férje, két gyerek, Nelly és Gyurika.
Este azt imádkoztam “Én Istenem, jó Istenem
lecsukódik már a szemem, De a tied nyitva, atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám.” Aztán meg “Hiszek
egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy
isteni örök igazságban Hiszek Magyarország fel-
támadásában. Ámen.” Gyuri nem tanulhatott Pesten,
Brünbe ment. Aztán már ott se. Akkor a család
Toulouse-ba küldte. Az én eszem nem értette. Majd
Vilmos bácsit egy cselédje hat baltacsapással megölte.
Az udvaron eszeveszetten kiabálta “úgy kellett annak
a büdös zsidónak!” Én találtam rá, a feje szétverve.
Rohantam apámhoz, aki nem is hitte. És jöttek
szörnyûségek sorba. Nelly férjével Újvidéken
lakott. Ernõ bácsi épp borotválkozott, amikor
magyarok betörtek lakásba. Keresték a családot.
A dada gyorsan paplant dobott a féléves Tomikára,
nem vették észre. Péterke Nellyvel volt oda. Ernõ
bácsival is a Duna jegén végeztek. Nelly nem hevert ki.
Gyönyörûbbnél gyönyörûbb pulóvereket kötött, hogy
fájdalmat ne érezze. Pestre ment szakmát tanulni,
hogy eltarthassa a gyerekeit. Így jött el negyven-
négy. Egyik tanárom március 15-én azt mondta,
“te maradj ülve”, mikor az osztály a Himnuszt énekelte,
“és legyél csendbe.” Tizenkilencedikén németek
vonultak be. Ekkortól kötelezõ volt csillag viselése.
A tisztiorvos és fõispán közbenjárása apa maradhatott
volna. Nekem anyámmal menni kellett gettóba. Apám
azt mondta, “a család maradjon egybe”. A búcsúzkodók
végig álltak az utcánkba. Apa fogadta õket, de már csak
a végét várta. Évtizedeket öregedett. Ekkor került
a matyóhímzéses asztalra az injekció, amirõl már
beszéltem. A bevagonírozás elõtt a szabad ég alatt
ültünk az éjszakába. Sublimátot ivott a szomszéd falu
orvosa feleségével. Apám gyomormosása ellenére
kiszenvedtek reggelre. Nyolcvanan voltunk a vagonba.
Egy kismama megszült útközbe. De víz nélkül apám
õket megmenteni nem tudta. Volt, aki megõrült a vonatba.
Apám tanított arra, mindig mondjam “Ich will
arbeiten”. Július hetedikén megállt vonata. Apa olvasta
táblát, Auschwitz-Birkenau, és mondta, “el vagyunk
veszve!” Hangszórók azt harsogták “a csomagokat
hagyják a szerelvénybe, majd utánuk hozzák. A betegekért
és öregekért külön kocsik jönnek, maradjanak csak ülve”,
ismételték, “majd lesz minden rendbe. A férfiak a vagon
bal oldalán, a nõk a jobbján szálljanak ki.” Apukám
búcsúként mondta “Maradj mindig az én okos, szófogadó,
jó kislányom…” Így váltunk el egy örökre. Tomika és Péterke
kezemet szorosan fogta, de anyám azt mondta, “csak nem
akarod elfoglalni a helyt? Mi tudunk gyalogolni. Gyere…”
Ötös sorokba haladtunk elõre. A reflektorok fénycsóvái
vakítottak szembe. Egy német tiszt terpeszbe. Állt valahol
ott messze. Minket jobbra irányít. Vetkõzni kellett
egy terembe. Aztán áttereltek egy másikba, és a vasajtót
rácsapták reteszre. Ordítva dörömböltem egyre. Valóban
elvesztünk, értettem meg végre… Visszafordulva többiek
már kopaszra nyírva. Meg sem ismertem senkit.
Álltak ott, mint birka. A testükre libabõr volt írva.

KÁNTOR PÉTER: EGY HÉTFŐ DÉLELŐTT MAJDANEKBEN

Egy költőtalálkozón vettem részt Lublinban,
volt néhány felolvasás, egy kirándulás
egy közeli festői kisvárosba,
amúgy semmi különös, semmi említésre méltó,
talán csak a hideg abban a pincehelyiségben,
ahol egy éjszakába nyúló estén
együtt fáztunk, ki-ki az anyanyelvén.

Aztán az irodalmi programok lezajlottak,
a fesztivál véget ért, mindenki útra kelt,
és hirtelen Majdanekben találtam magam.
Mentünk az aprókavicsos hosszú úton,
a sötétben ablaktalan barakkok mellett,
mentünk csendben az üres úton,
egy holland farmer fia meg én.

Egy év különbséggel születtünk,
ő egy holland farmon, én Budapesten,
ő 1948-ban, én 1949-ben
s verseket írtunk mind a ketten.
Van itt valakid? - kérdezte.
Egy rokonom? Egy szerettem?
Mindenki valakim Majdanekben!

Majdanek, Treblinka, Belzec, Sobibor...
Egyszer el kell fáradni valahol -
ha Majdanekben, akkor Majdanekben,
Fújt a szél, észre se vettem,
azon a hosszú, kavicsos úton
egyszer csak nagyon elfáradtam,
mint egy gép, úgy lépegettem.

Majd elmúlik, majd elmúlik ez a fáradság,
ez az október, ez a hétfő,
ez a vágy, nem érezni semmit,
nem gondolni semmire többé,
Varjak bólogattak a fűben,
s mint egy gép, tovább lépegettem,
egy hétfő délelőtt Majdanekben.


TANDORI DEZSŐ: SZÉP ERNŐ AVAGY A MINDEN NAP MEGNÉZETT FELHŐ

Ki mind ilyet? Hogy ő minden nap megnézi a felhőket
az égen, mert szépek, szépek szépséges fölött, túlnan
is azok, s tudni közben, múlnak mindörökre, álomnépekként,
de épp ez jó neki, egyszerre fájdalom és öröm? Tartozunk
egymásnak bizonyos előszóval, találkozó, akárki, de hogy
így? Pedig ez mégis le van írva, és igaz lehet. Vagy ez
itt, hogy ő képzelte, sejtette, várta és gyanította,
hogy egy reggel a boldogság a boldogság fog ráköszönni, és mint a tavasz,
kezd visszajönni elment ideje, és ő mint most én, behajtja
fejét a lámpa fényfejébe, míg az írógép üresen zug, mint
kiemelt kagyló, és azt mondja: álom, álom?! Ezt mondanám?
Én ezt nem tudom mondani. A lámpa fénye rég elvált
húnyt tekintetemtől, kései éberséggel követem soraimat;
tudom hova kell jutnom, és azt is, miért. A felhők? Oda
lehetne lépnem a téli ablakhoz; az ég, innen is látom, nem
csillagos. A Duna-part fehérlik, feketéllik. Járás közben,
nem kétséges, megállhatnék ott, ámulva szétnézhetnék, íme
a világon vagyok, élek, hangom próbálgatnám, látszana lehelet
nyomom magam előtt még; persze, utánam már. Aligha lelnék
bárkit, aki előszavam hallgatná, legfeljebb beülnél valahova
kalapban, nagykabátban, eszembe nem jutna, hogy mindenkit
látni kellene, mindenkivel beszélni; hanem azt gondolnám: mi
lesz így a holnapi időbeosztásból, hogy jutott ideáig ez, és
micsoda is jutott meddig? Dehogy vágynék egy-egy
ismeretlennek
nyakába esni, kérdezni, hogy hívják, mit gondol magába, tudja-e
hogy egyszer élünk, mindezt ráadásul tegezve, elsietni vele?!
Nem
próbálta az, aki ilyet mond, az ilyesmit. És mégis tudom,
mennyire nagyon is, mennyire igen! Csak aztán, esetleg,
mert szerette volna még akkor is, örökre mondani valamit
találkozva, s épp azért, hogy ne maradjanak egymásnak
akárkik,
ő, aki a fejét lámpafénybe hajtotta , hogy elkezdődjék vele
az előszó, mely mentegetődzés, nem magyarázat - ő is
belátta, nem tehet mást, a legtávolabbról kell nekifutnia, újra
otthon, szemközt azzal, ami benne annyira megvolt, ott volt
neki
az imént, csak papírra kellett volna vetnie. Most itt a papír,
nem üres, nem teli, és ő mintha félúton lenne a találkozók
közt.
Az egyik fél már nem maga, a másik nem a többiek; ez már
pontosan az, amit el akart mondani. A találkozást, a beszélgetést,
amely a felhőket, a fontos és a nevetséges kérdéseket csakúgy magában
foglalja, mint ... Mint?! Ő vesz egy mély lélegzetet;
legyen
hát ... ezt akarja mondani: igen, megnéztem a felhőket. A
tévéhíradó
időjárás térképén. És az mind igaz volt, úgy volt, esély, hogy
igaz legyen és úgy legyen. Hanem azzal még hol tartanék? Mit
mondhatnék csupán annyival neked - így szól magához -, és
neked, mondja annak, akivel a papír összeköti majd.
Látnom
kellett az éjszakát, a Duna-partot, álldogálnom kellett kabátban,
kalapban végig; és közben mégis haza kellett jönnöm, mert hogy ezt
megírjam neked, barátom, akiről másképp ugyan tudnék-e? És
lásd,
írja akkor, s most már tudja megvan, mit is akart, ezt nem
hagyhattam holnap hajnalra. Nem a rámköszönőnek akarom
azt én
fenntartani, félretenni már most; csak jobb, ha megvan, aminek
meg kell lennie, mert úgy van jól. Holnap hajnali ötkor, még
sötétben, nekilátok a lámpafényes konyhában, elkészítem
tizenegy
közeli lénx eleségét, nem sietve, nem tétovázva; és ha marad
még az
ő ébresztésükig egy félórám, negyedórám, megpróbálok rád
gondolni
barátom, aki el is tűntél, megis vagy, mellémkönyökölve ülsz
ott sehol valahol, de pontosan, és tudva engem, ezzel a verssel.

SZÉKELY MAGDA: ÍTÉLET

Nem enyhülhetek, mert helyettük élek,
akikben többé nem kelhet bocsánat.
Ők nem változnak. Mint a föld a követ,
úgy viselik a mozdulatlan vádat.

Tavaszodik. Én eszem és növekszem.
Az eleven hús élőhöz hajolna,
kapaszkodnék a létező világhoz,
mint növény a karóra,

de úgy kell élnem, könyörtelenül
és enyhületlen, ahogy ők halottak.
Meg kell maradnom, mint földön a kő,
igazságukban meg nem ingatottnak.

Heged a föld, kihasított helyük
a születőkkel lassan megtelik,
minden nyomukat benövi az élet.
Magam vagyok az utolsó ítélet!


VAS ISTVÁN : Húsvéti ének a testről

Tavaszi vad szelek vizet árasztanak,
Vadak, madarak most társat választanak,
Körül égen-földön gyürkőzik az élet,
Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek,
Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik,
Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik,
Erő ágaskodik, ölelve meg ölve,
Részeg ködben úszik minden, ami közel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Ifjú nő a sirban, ifjú rügy az ágon,
Tavaszi szél fújja, virágom, virágom.
Tavaszi szél messze földek illatával
Csábított hajdan, most fiatal halállal.
Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,
Hullani a mélybe, teveled egy szintre,
De az a forma, mely odalenn enyész el,
Ragyog idefönt is örök epedéssel,
Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Az tudja, mi a test, aki szenved vele,
Te tudod, Istenem, szenvedés istene,
Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,
Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,
Kezed alkotását szeretni se bűn még,
Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,
Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,
Az embert, akinek testét itt felöltéd,
Amit teremtettél, szereted, szeretted
Akkor is, mikor már vitted a keresztet.

Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,
Szenvedés istene, Te tudod a testet,
S amióta láttam, mi érte a váltság,
Elhiszem már én is test feltámadását,
Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak,
Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak,
Megtanultam én is, amióta láttam
Édes-dacos arcát feketedni lázban -
Így szállt el a lélek utána azonban
Felragyogott a test bátor nyugalomban.

Elárvult testének büszke biztonsága
Mosolyogva indult sírba, őszi sárba,
Mosolyát őrzi az újuló kikelet,
Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek.
Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal
Szólana belőle vad, tavaszi hanggal,
Aki rég a nőknek - amikor kerestek
S nem lelték fűszerrel kenegetett tested -
Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg:
Holtak közt az élőt miért keresitek?

Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Csak Te tudod, aki vitted a keresztet
Vérben, veritékben Koponyák Helyére,
Mit kapott gyönyörű testéért cserébe,
S felzsendülő fűben, felzendülő szélben
Tudom halálodat, őérte, énértem,
Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását,
Szép erős ifjúság hirtelen hullását:
Keresztre feszülni, borulni a rögre,
Aki elveszíti, az nyeri örökbe.

Kereszten, olajban, vérben a szent sereg:
Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret.
Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet:
Szétomló testünket szebben megépíted.
Engem is merítsél, bár el is veszítsél,
A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél,
Virágzó sebedet ültesd el testemben,
S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben.
Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség jövel!
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Mezei András
„A madár-torkú alkonyatban
mintha Auschwitzból lépne ki,
áll a szerelem halhatatlan
nem égnek el a csontjai.

A reményen túl, ami van,
ahogy a füstből visszaszáll,
behorpadt csajkák izzanak,
a földben görbült pléhkanál.

S miként a száj, a gótikus
üreg, amelyből kiesett:
kivert aranyfogak között
rohadnak eszmék, Istenek.

Bunker elomlik, gáz kihal.
Minden vagonsor elhalad.
Imhol vagyok: a karjaid,
velük, hogy átöleld magad.

A szögesdrót megváltatik,
mert én Te vagy, s te Én vagyok:
fényes csöndjükkel pártomon
kipeckelt-szájú csillagok.

 

BORBÉLY SZILÁRD: ZMIROT-DAL
Ott, ahol a nap lenyugszik,
míg a testünk összecsuklik
várunk a halálvonatra,
arra nézünk el: nyugatra.
Jer, fogadjuk jó barát,
Szombatot, a szép arát.

Oda, ahonnan Ő eljön;
s dicsősége, mint a felhőn
csillanó arany szegély:
káprázat, mint volt az én.
Jer, köszöntsük jó barát,
Szombatot, a szép arát.

Míg a füstben eltemetve,
szállunk délre és keletre,
mindenütt, hol szél forog:
Messiás, ránk várakozz!
Jer, kísérjük jó barát,
Szombatot, a szép arát.

Benn a tűzben él a lélek,
bár a testtel ott elégek,
mert az Isten halk szavú:
az Írásra szórt hamu.
Jer, sirassuk jó barát,
Szombatot a szép arát.

Ő is eljön. Lámpa fénye
rebben a kemenceszélre,
s száll a kéményen huzat:
benne Isten ott múlat.
Jer, eresszük jó barát,
Szombatot a szép arát.

TÓTH ÁRPÁD : "KÖSZÖNÖM"

Mit írjak a Kardos Albert
Szép könyvébe? - istenem -
Ó, egy régi, fiatal kert
Képét kéne festenem...

Messzi kertét, drága kertét,
Melynek zsúfolt díszeit
Súlyos őszök elseperték -
S amely mégis itt virít

Bennem, bár gyérebb virággal
S tán fakóbban, a levert
Lomb helyén meghajlóbb ággal -
S amely mégis az a kert,

Mert a tarlott ágak kérgén,
Mint egy szívós és makacs
Beoltott szem, fényre törvén,
Régi kincs nő, drága kacs,

Amely, míg a földön élek,
S omlok bús telem elé,
Megőrzi a fáradt lélek
Vágyát szép és jó felé.

Az a kertész, aki régen
Ily szemet oltott belém,
Mindörökre drága nékem,
Soha nem felejtem én.

Él és zenél még a halk kert,
Győzve súlyos őszökön -
Hadd írom a Kardos Albert
Szép könyvébe: Köszönöm!

 

ZELK ZOLTÁN: SIRÁLY

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.

És kávéház és Balaton,
és villamoson, vonaton,
kattog a kerekek dala:
Nem-megy-haza-nem-megy-haza!

A rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát,
s elsőt kiált az orgona:
Én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.